 | Amíg János kisebb volt, egyedül nem járt kirándulni, de tizennégy éves korában már megengedték a szülei, mivel látták, mennyire szeret kóborolni a közeli erdõkben. Legjobban a késõ õszi idõt szerette, amikor avar borította az ösvényeket, és vékony hóréteget is láthatott már.
Egyszer azonban száraz levelekkel és hóval födött verembe zuhant. Nem ütötte meg magát, de lent volt a gödör fenekén, és a meredek oldalakon semmiképpen sem tudott kimászni belõle, mindig visszacsúszott.
Jaj nekem, mit tegyek? Hiába kiabálok, nem hallja ebben a némaságban senki.
Újra csak nekifogott a próbálkozásnak, de sikertelenül. A hangja is erõtlenül verõdött vissza a verem oldaláról.
Nem hallja senki… nem hallja senki… - gondolta egyre csüggedtebben, itt fagyok meg a mélyben, ha éjjel hideg lesz…
A mélyben… - errõl valami hirtelen eszébe jutott. Hol is olvasta? A zsoltárokban… - talán még tudja is: „ Kiemelt engem a pusztulás vermébõl, a sárból és az iszapból, sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet” (Zsoltár 40:3)
Ha senki más, Isten meghallja a kiáltásomat – gondolta, összehúzta magát a verem mélyén, úgy imádkozott, hogy végül el is aludt.
Alig derengett, fölriadt, hogy hol is van õ most? És újra kiáltozni kezdett, de csak a saját hangja verõdött vissza a fülébe. – De mégsem! Mintha más hangokat is hallott volna, ezért tovább kiabált, ahogy a torkán kifért.
És nemsokára mintha fény villant volna, és egy arc jelent meg a verem szélén.
Szülei értesítették a rendõrséget, mentõosztagokat szerveztek, és így találtak rá.
Apa, én igyekeztem kimászni, de nem sikerült, és a kiáltást se hallotta senki, de tudod, nagyon buzgón imádkoztam, és akkor valahogy megnyugodtam – suttogta apjához simulva.
Nagyon megijedtünk, hogy hiába vártunk haza, de megtettük, amit megtehettünk, mi is imádkoztunk! És az vigasztalt egy kissé bennünket, hogy te sem esel kétségbe, bármilyen helyzetbe kerültél, mert hiszel a Megmentõben, és tudod, kihez kell kiáltanod!
Késõbb, már az otthon melegében még arról is beszélgettek, hogy elõfordul, hogy valaki egyszer csak ott találja magát a bûn szakadékában, és nem tud kijönni belõle, pedig igyekszik. Szükség lenne az Úr Jézusra, Õ a Szabadító, de talán nem is tudja, hogy hozzá kiálthatna. Akármilyen mélységbõl jön a könyörgés, Õ meghallja.
Mik azok a próbálkozások, amelyekkel az ember ki akar szabadulni valami mélységbõl? Templomba jár, adakozik… - de az nem szabadítja meg õt, sem másféle jó cselekedetek. Visszacsúszik oda, ahonnan indult, aztán belefárad…
Mint én, ezt tapasztaltam, pedig higgyétek el, mindig új elhatározással próbálkoztam.
De jobb, ha az ember abbahagyja a próbálkozásokat, és hisz az Úr Jézusban.
Van szabadítónk!
Forrás: Zárba illõ kulcs. Gyermektörténetek evangéliumi tanulságai. Evangéliumi Kiadó. |
|
