 | UTÓREZGÉS
Egy karácsonyfa boldogsága
Földi és égi gyökerekrõl...
Igazából már nem is emlékezett rá, hogy mennyire fájt, mikor kivágták. Rémlett neki, hogy felbõgött a láncfûrész – a hangját persze nem hallotta, hisz a fenyõfák nem hallanak –, de a levegõ valahogy olyan furcsán rezgett körülötte; és igen, sose felejti el, ahogy törzsébe vájt a fûrész ezer foga; tíz másodperc alatt elvágva õt azoktól a gyökerektõl, mik négy évtizede táplálták...
Már szinte elfelejtette azt a szédítõ élményt is, hogy a daru kétolyan magasra emelte, mint amekkora õ maga volt, s azt is, hogy elfektették, teherautóra rakták, és behurcolták a fõtérre, aztán beleállították egy lyukba, mindenféle tárgyakat aggattak rá, és már nem fenyõfának, hanem karácsonyfának hívták...
Persze õ ezt sem hallotta, csak érezte, mint ahogy azt is, ahogy esténként a földre lógó ágai között gyerekek szaladgálnak, bújócskáznak, jókedvûen kacagnak, a közelben álló asztalok mellett pedig baráti társaságok gyûlnek össze; némelyek harsányan nevetnek, mások mélyebb, komolyabb hangon szólnak, de ezek a rezgések is mind kedvesek voltak a fának. És a harangok...
Igen, a harangok! Akkor nyugodott meg elõször, mikor elõször rezegtették meg finoman ágait a Nagytemplom harang-hangjai, s akkor, igen akkor érezte elõször, hogy ismét vannak gyökerei... csak ezek a gyökerek mások, mint amiket negyven éve ismert... ezek a gyökerek valahogy mélyebben gyökereznek... örök életre szólnak... Igen, a karácsonyfa boldog volt...
Amikor kivágták, kedd volt – persze õ ezt sem tudta. A rá következõ vasárnap különös csenddel kezdõdött; csak a Nagytemplom mérte egyenletesen a negyedórákat, s a katolikusok távolabbról szóló tompa harangja hívta rorátéra a híveket, amikor egyszerre föltolultak benne életének emlékei.
Különösképpen gazdája érintése rémlett fel neki, s most, ezen a vasárnap reggelen is ezt az érintést érezte a törzsén... De ez az érintés most egészen más volt... Gyengédebb, s mégis határozottabb... S ez az érintés most mesélt... Egyszerre mesélt egy olyan fájdalomról, amit õ érzett, amikor elvágták földi gyökereitõl – bele is borzongott kissé –, s egyszerre arról a boldogságról is, amit akkor érzett, mikor örök gyökereit megtalálta...
Igen, a karácsonyfa boldog volt... Most már maradéktalanul boldog... S mert a boldogok, az igazán boldogok mindent tudnak, õ azt is tudta, hogy nemsokára újra, és immár színrõl-színre találkozhat gazdájával, de elõbb még itt, a Földön van neki dolga... Egy csodálatos szolgálat: megmutatni ezt a boldogságot mindenkinek, akinek még van a lelkén egy, akár csak résnyire nyitott ajtó is, ahol betalálhat... Mert ha van ilyen, akkor Õ betalál…
Szatmári Gábor |
|
