Az a bizonyos „zaj” egy határozott „pingg” volt, és az erdõ felõl jött. Én a fák és a mezõ között futó úton sétáltam; hátamon géppisztoly, oldalamon tölténytáska – határõr katona voltam.
„Pingg”... Közel fél éve voltam katona, és nem egy riadón vettem részt; úgy gondoltam tehát, hogy az éjszakai erdõ-mezõ összes zaját ismerem; már nem ijedek meg a sündisznó szuszogó-csörtetõ közeledésétõl, a kukoricásokban óvakodó rafinált õzektõl és a felriasztott madaraktól sem, de ez a hang teljesen ismeretlen volt. Nem riasztó, csak ismeretlen.
Õsz volt, október-november fordulója körül járhattunk; a fák már fele lombjukat elhullatták; a maradék csodálatos sárgán-vörösen kapaszkodott az ágakba, bár e színkavalkádot akkor nem igazán tudtam élvezni, hisz éjszaka volt. Szokatlanul csendes éjszaka; még a szél sem járt – és ez fölerõsített minden apró hangfoszlányt...
„Pingg”... Szinte fémesen csengett a hang, bár annál kicsit tompábban. Besétáltam az erdõ szélére, és figyeltem... És ekkor a csillagok halvány fényében megtaláltam a hang forrását...
„Pingg” – hallatszott megint, s egy falevél szépen lassan elindult a föld felé. Elõször azt hittem, véletlen egybeesés, de ezután már tudatosan figyeltem, és igen: mindes egyes „pingg” után egy-egy levél libegett alá...
Addig sosem gondoltam volna, hogy annak is van hangja, amikor egy falevél elengedi az õt addig nevelõ-tápláló ágat, és elindul társai után az avarba... de akkor, ott megadatott, hogy meghallhassam...
Az emberi lét „õszéhez” érkezve is sokak hangja megfakul, elhalkul, nehéz meghallani... Nem az autók, motorok, repülõgépek búgása nyomja el õket, hanem az a zaj, ami a lelkünkben tombol, amitõl sokszor még a saját hangunkat sem halljuk meg, az Istenét meg mégannyira sem...
Figyelnünk kell pedig ezekre a hangokra, hisz itt vannak, és hallhatók is azoknak, akiknek füle van a hallásra... Nyissuk meg tehát füleinket! Most, és nem holnap vagy holnapután... mert a „pingg” után már késõ...
Szatmári Gábor |
