Igen, talán ez a Pünkösd egyik legfontosabb üzenete idén is: egy akarattal... Hogy azok a „magukra hagyott” apostolok nem csak úgy általában voltak ott, vagy csak azért, mert nem volt épp jobb dolguk – feltétele volt ez a Csodának, ami rajtuk végbement.
Ez a Csoda pedig – remélem, nem köveznek meg érte – tán nem is a kettõs lángnyelvek megjelenése, s ez által a Szentlélekkel való kitöltetés, hanem keresztyén Anyaszentegyházunk megszületése. Fentrõl jött ez is, mint minden jó, mi embert érhet, mégis eladdig talán soha nem volt ekkora szükség az egyszerû földi halandó közremûködésére, együttmûködõ hozzáállására.
Ez a hozzáállás pedig nem mindig konkrét tettekben nyilvánul meg; sokszor elég az, ha „csak” akarjuk jót. Minél többen, annál jobb.
Egy akarat nélkül soha nem jött volna létre az Egyház, s addig fog mûködni – akár száz meg száz ágra, felekezetre szakadva is –, amíg lesz egy akarat. S az, hogy Egyházunk még mindig létezik, minden akadályozó tényezõ ellenére, mégiscsak annak bizonyítéka, hogy nem halt még meg az egy akarat, még akkor sem, ha sokszor úgy érezzük... Isten még látja bennünk az egy akarat vágyát, s ha kell, akár „megelõlegezi” kegyelmét. Teszi ezt addig, amíg látja bennünk a lehetõséget az egy akaratra.
Fontos ezt tudnunk, hisz az Úr, a „Legfõbb Egy Akarat” mindig is világosan megmondta hûtlen teremtményének, hogy mi a szándéka vele. Megbocsátotta számtalan bûnünket is; Fiát adta érettünk, de idõnként – a sportból vett hasonlattal – a „mi térfelünkön pattog a labda”; nekünk kell lépni. S az Isten irányába tett lépéseket pedig már nem lehet visszavonnunk – legalábbis büntetlenül nem tehetjük.
Ott, akkor, az elsõ Pünkösdkor megtörtént a legfontosabb nagy lépés, s az az óta eltelt két évezredben is voltak, akik mertek nagyot lépni, ugrani, hisz Isten azt várta tõlük: Assisi Ferenctõl, Luthertõl, Kálvintól, akik képesek voltak sokakat egy akaratra hozni, hogy a Legfõbb Egy Akaratot teljesítsék be.
S hogy mi a mi dolgunk ezen a Pünkösdön? Ne a csodát várjuk; a Csoda már megszületett, itt van közöttünk „minden napon, a Világ végezetéig”. Vegyük észre, lássuk meg, halljuk a szavát, és tegyük meg azokat a – sokszor egészen kicsi – lépéseket, amiket nekünk kell megtenni, amikre épp minket kér az Isten... Áldott Ünnepet!
Szatmári Gábor
|
