 |  Nemrégiben, október 17-én volt a konfirmáltak jubileumi találkozója gyülekezetünkben. Nagyon sok munka után örömmel láttuk, hogy azok akik már több mint 10 éve—volt olyan is aki több mint 60 éve— tették le a hitmegerõsítõ fogadalmat, ismét eljöttek és megálltak az Úr asztala körül. Késõbb, a gyülekezeti házban az emléklapok átadása közbe-után beszélgetésre is nyílt mód. Jó volt látni azokat az életeket, amelyek az Istenbe vetett hit bizonyosságát hordozzák, jó volt hallani az élettörténeteket, öröm volt találkozni. Nyíri István építész-festõ kiállítását a héten zártuk be. Tavaly szeptember 20-án találkoztunk vele, amikor a konfirmáltak jubileumi találkozójára hívtuk. Ha akkor nem találkozunk, a kiállítás nem jött volna létre, és az eladott képek összegével—ami 200.000 ezer forint—most nem tudnánk támogatni a vörösiszap katasztrófa sújtotta területen élõket. Ilyen csodálatos ajándékokat tartogat számunkra az Isten a reformációban. Hiszen tulajdonképpen ez is reformáció. Visszatérés a gyökerekhez, az eredethez. Ahhoz az eredeti elgondoláshoz, amit a teremtõ velünk kapcsolatban tervezett, amikor elõhívta életünket a nemlétbõl a létbe. Visszatérés a benne való hit gyökereihez.
A biblia tele van reformációval. Mózes a népet nem csak a fogságból vezeti ki, hanem visszavezeti az Igaz Istenbe vetett hithez. Dávid, amikor a frigyládát Jeruzsálembe viteti (2 Sámuel 6,17), tulajdonképpen azt az Istentiszteleti, hitgyakorlati formát állítja vissza, amit Izrael a pusztai vándorlás alatt élt meg. Jósiás megtalálja a régi törvénykönyvet a Templom felújításakor (2 Krónikák 34,14), és aszerint rendezi be az Isten imádatát Jeruzsálemben. Óriási lelki, szellemi és anyagi megújulást hoz ez Izraelben. Ezsdrás pap elõveszi a törvényt (Nehémiás 8), felolvassa azt a népnek. Mindenki sír, mert észreveszik, hogy mennyire eltértek az eredeti útmutatástól. Újból a Szentírás mértékéhez rendezik életüket és a fogság után ismét felépül Izrael.
A legnagyobb reformerrõl se feledkezhetünk meg. Jézus a hegyibeszédben újra elõveszi a törvényt. Újra értelmezi azt, hogy minden hallgatóját visszavezesse a törvény betûinek útvesztõibõl a törvény igazi értelméhez. Az élethez. Hogy ne csak vegetatív folyamat legyen a földön eltöltött néhány évtized senkinek, hanem mindez értelmet nyerjen. Helyére kerüljön az Isten-ember viszony. Talán nem tudta a farizeusi kor izraelitája a törvényeket? Talán nem adakozott, nem ismerte az írásokat? Talán nem igyekezett minden rendelkezést megismerni, és aszerint berendezni mindennapjait? Dehogynem. Mikor felteszik Jézusnak a kérdést, hogy melyik a legnagyobb parancsolat, maga a kérdezõ is pontosan tudja a választ (Máté 22,36...kv.) Csak a lényeget felejtették el. A Lukács 10,25-ben ismét elõjön a kérdés egy más összefüggésben. A kérdés úgy vetül fel, hogy az embernek mit kell cselekednie ahhoz hogy elnyerje az örök életet. S amíg mi cselekedetekben, jótéteményekben gondolkodunk, addig Jézus az önmegtagadó, önfeláldozó szeretetre mutat, amelyik nem nézi, méregeti, hogy kivel kell jót tenni, hanem a szükség szerint teszi a jót mindazokkal akiknek szükségük van rá. Az új parancsolat (János 13,34) fogalmi rendszer szerint, és szavaiban is azért új, mert nem pusztán érzelmi szeretetet kér (fileó), hanem önfeláldozó szeretetet (ágápaó). Azt amit Isten tett, tesz értünk. Akkor a kereszten, és azóta is megteszi minden ember életében. Személyesen értem és érted. Értünk.
A nagy reformátorok, Luther, Kálvin, Dévai Bíró Mátyás, Sztárai Mihály, Mélius Juhász Péter, Szegedi Kis István (kb, 4 évig Cegléden, felesége ceglédi volt), Heltai Gáspár, Dávid Ferenc, Károli Gáspár—hogy csak a legismertebbeket említsük—mind-mind ehhez az indulathoz tértek vissza, amikor saját magukat, környezetüket és nemzetüket Istentõl eltávolodott állapotban látták. Hogy mibõl látták az eltávolodott állapotukat? Halál és pusztulás vette körbe õket. Lelki sivárság, megkeseredettség (gondoljunk a mohácsi vész utáni Magyarországra). Megértik, hogy ha a megváltó nincs jelen az emberek életében, akkor nincs jelen maga az ÉLET.
A megváltó hit által kerül az emberek lelkébe, szívébe. „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Róma 10,17). Ehhez pedig két dolog kell: a Szentírás—Krisztus beszéde— és az azt közvetítõ magyarázat, beszéd – hogy halljanak az emberek róla. Ezért mindenki anyanyelvén kell hogy olvassa és hallja az Igét. És az Igébõl származó hitvalló beszédet, vagyis a prédikációt. Mert ha olvassuk és értjük—Luther a Római levél értõ olvasása közben nyerte a hitbõl élõ ember felismerését— akkor beszélünk róla. Ha beszélünk róla, akkor eljut másokhoz is, és mindenkit Jézus Krisztus tanítványává tesz. Így töltjük be a Máté 28,19 missziói parancsát.
Azóta is így mûködik. Hiszen a Biblia értõ olvasása, az Igehirdetés hallgatása felnyitja Isten üzenetét szíveinkben. Megjelenti életünk értelmét, megerõsíti megtört, megroggyant életeinket, felemel, és új utakra visz. Újra összerak minket, meggyógyít, megvigasztal, megbátorít és lelkesít.
A kérdés: most nosztalgiázunk, és olyasmirõl beszélünk, amire nincs már szükségünk. Szép volt, jó volt, köszönjünk, mi már tudunk jobbat. Vagy ERRE van igazából szükségünk? Olyan szép volt látni és hallani, a Református Általános Iskola ünnepi mûsorába azokat a verseket, színdarabot, ami az 1920-as 30-as évek Magyarországán íródtak. Látható volt bennük az akkori ébredés lelki ereje. Az is, hogy hogyan hatol bele a Lélek megújító ereje a közösségekbe, a családokba, hogyan borzolja fel az addig megszokott rosszat, és viszi bele az ÉLETET. Akkor is volt, polgári kör, olvasó kör, színház, és politika. Olvastak újságot, földet mûveltek, táncoltak és adtak-vettek, kereskedtek. És ott is értetlenség fogadta, amikor egyszer csak a sok mindennapi teendõ mellé odakerül a bibliakör, az imaközösség. Mert a szentírás értõ olvasása, az abból való hitvalló beszéd cselekedeteket kér, és nem nosztalgikus érzéseket. Naponkénti táplálkozást az Igével, imádkozó közösséget. Ma sincs ez máskép. S ha így van, akkor mindenki feleljen magában a kérdésre: szükségünk van e reformációra?
Hánka Levente |
|
