A mosoly, a vidámság, sõt a humor – elengedhetetlen része minden halotti tornak...
Ezzel tizenhárom évesen, 1977-ben, anyai nagyapám temetése után szembesültem elõször; addig nem voltak kézzelfogható élményeim az elmúlásról. A négy nagyszülõbõl kettõ élt, amikor én születtem – egy az anyai, egy az apai ágon – de õk legalább végigkísérhették gyerekkoromat és a korai kamaszéveket. Mikor nagyapám elment a minden élõk útján, féltem. Féltem persze a temetéstõl is, hisz eladdig sosem volt részem benne, de még inkább tartottam a halotti tortól.
Félig-meddig még gyermeki elmémben felrémlett ugyanis egy kép: feketébe öltözött, gyászos ábrázatú rokonság, könnyes szemek, egymáshoz alig szóló emberek; valahogy így képzeltem azt, amikor a hozzátartozók összegyûlnek a temetés után. Tudtam, persze, hogy a halotti tornak van egy nagyon praktikus oka is: a távolból, sokszor több száz kilométerrõl érkezõ rokonokat nem lehet étlen-szomjan hagyni, de hogy mi az igazi szerepe, funkciója, arra ott kezdtem igazán rájönni.
Akkor, amikor keresztapám – az épp most eltemetett nagyapám fia – arról kezdett mesélni, hogy gyerekkorában, mikor ezt meg azt a rosszaságot követte el, nagyapám miket mondott és hogyan fenekelte el; felidézték a „Papa” életének viccesebb pillanatait, és igen: nevettek! És persze nevettem velük én is, mert bár furcsa volt számomra, hogy két órával a temetés után felszabadultan kacagunk, azt határozottan éreztem, hogy ez egy jó dolog...
Azóta – sajnos, vagy nem – „rutinosabb” lettem: számos alkalommal kellett ravatal mellett megállnom; legutóbb épp pár hete. Sajnos, mert minden kedves rokon, hozzátartozó távozása fájdalom, de persze tudjuk, hogy ezt tudomásul kell vennünk, merthogy ez az élet rendje, ám az óta az elsõ halotti tor óta azt is egyre inkább érzem, s pár éve tán tudom is, hogy nincs olyan nagy tragédia, amit az Úr ne tudna jóra fordítani...
Mert ilyenkor, egy ember halálakor, az élõk kapcsolatai erõsödhetnek, régi sérelmek kerülhetnek a süllyesztõbe; rég eltömõdött – vagy annak vélt – lelki csatornák nyílhatnak meg újra...
Halottak napján emlékezzünk tehát azokra, akik elmentek, de keressük azokat, akik még itt vannak velünk! Mert nekünk, ezen a világon, velük van dolgunk!
Szatmári Gábor |
