A reformációról sohasem mondhatjuk, hogy befejeztük...
A reformáció egyik forradalmi újdonsága volt az egyetemes papság „intézményének” meghirdetése. Nóvumnak számított akkoriban, a XVI. század elején, s tán maga Luther is annak érezhette, bár a Biblia kiváló ismerõjeként nyilván jól tudta: ez sem emberi találmány, hiszen ezredévek óta ott van a Szentírásban. Mint ahogy a reformáció egyéb „újításai” is réges-régen megírattak.
Az egyetemes papság annyira nem új dolog, hogy már az Exodusban is olvashatunk róla: „És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.” – üzeni az Úr Izrael fiainak. (2 Móz. 19:6.) Péter pedig – már sok évvel Jézus kereszthalála után – így ír elsõ levelében: „Ti magatok is mint élõ kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, a melyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.” (1 Pét. 2:5.)
A régebben férfihétnek nevezett protestáns együttlét jó alkalmat adhat, és adott idén is arra, hogy az egyetemes papság elve megnyilvánulhasson. Mert mirõl is van szó? Arról, hogy Krisztus minden katonája jogosult arra, hogy hitérõl – akár nyilvánosan is – bizonyságot tegyen, megvallva keresztyén mivoltát; ezzel is megerõsítve azt, amit a Heidelbergi Kátéban olvashatunk: „...mert hit által Krisztusnak tagja vagyok, és így részese az Õ felkenetésének. Hogy így nevérõl vallást tegyek.”(H.K. 32.)
És alkalmat adott e hét arra is, hogy az ember elgondolkozzon ezen a bizonyos egyetemes papságon, amirõl azért olyan sokat nem tud. De miért is?
Tudjuk, hogy hosszú idõn keresztül Isten dicsõségének hirdetése csakis a felkent papok privilégiuma volt – így volt ez Jézus idejében is. Az õskeresztyén egyházi közösségekben ez gyökeresen megváltozott, hiszen nemigen voltak iskolázott papjaik; a lelki vezetõket maguk „termelték ki” maguk közül.
Késõbb az egyház „intézményesült”, lettek iskoláik is, s bizony egy idõ után megint csak a „felkentek” mondhatták ki az igazságot a szószékrõl; a képzetlen tömeg feladata az álmélkodás és a szájtátás volt.
Ezen változtatott aztán ismét – visszatérve az õsi értékekhez – a reformáció, s az egyetemes papság elve – „köszönhetõen” az ellenreformációnak is – egy jó ideig szépen mûködött, jeles hitvalló elõdeink által...
És ma? Ma bizony ismét azt kell látnunk, hogy egyházunk sok esetben jobban hasonlít egy intézményhez, mint egy közösséghez; vezetõink teológiai elefántcsonttoronyba zárkóznak, s az ún. „laikusok” véleményére csak egy-két gyülekezetben figyelnek oda. De épp ez az egy-két gyülekezet adhat reményt nekünk arra nézve, hogy él még az egyetemes papság, és a reformációt sem tekinti mindenki befejezettnek...
Szatmári Gábor |
