 |  Súlyos mondat, mint minden olyan, ami a dolgok mögé néz és leleplezi a látszatot. Az a neved, hogy élsz, mert fel tudod sorolni vallásos õseidet, akikre büszke vagy. Az a neved, hogy élsz, mert talán minden vasárnap templomban vagy, és az utcából, ahol laksz, nem sokan vannak ilyenek. Az a neved, hogy élsz, mert szolgálatot is végzel, ami sokaktól távol áll. Az a neved, hogy élsz, mint gyülekezet, mert néhányan járnak Istentiszteletre. Az a neved, hogy élsz, pedig valójában lehet, hogy halott vagy.
Jézus elõször így egy kis-ázsiai gyülekezetnek, a szárdiszi keresztyéneknek üzent. A kérdés, akkor is, ma is Jézusé, illetve a miénk, akik között ma felhangzik. S talán manapság, amikor a látszatra, a csomagolásra oly sokat adunk, amikor a külcsín, a felszín, a kirakat sokkal többet számít, mint a belbecs, mint a valódi érték, mint az igazi tartalom, akkor minket, keresztyéneket is jobban megkísért ennek az igézete. Hogy kifelé mást mutassunk, mint ami a valóság. Hogy szebbnek és jobbnak tûnjünk, mint amilyenek ténylegesen vagyunk. Hogy egész vallásosságunk olyan legyen, mint valami lelki látványpékség. – Annak érdekében, hogy ezt elkerüljük, vagy ha már ebben lennénk, akkor ebbõl kikerüljünk, vizsgáljuk meg magunkat.
A képmutatás köztünk, keresztények között mindig errõl szól: van egy látszatéletünk, amiben azt valljuk, hogy Jézus az Úr, hiszen õ számunkra az élet, és közben belül élettelenek, halottak vagyunk, mert nem az õ szeretete és jelenléte éltet, vezet, motivál belülrõl.
Az ilyen látszatéletet gyakran addig tartjuk fenn, ameddig csak bírjuk. De ha egyszer vesszük a bátorságot, õszintén tükörbe nézünk, bárki is néz vissza ránk, rájöhetünk, hogy Jézus szava felszabadító, megkönnyebbülést hozó szó. Arra szabadít fel, hogy ne színészkedjünk tovább. Azt mondja, kész, vége, nem játszhatod meg magad tovább – ez félelmetes talán -, de felszabadító is, hogy nem kell folytatnod a látszat életedet.
Légy aki valójában vagy , õszinte, szeretetteljes,nyílt és érzékeny ember. Aki mostantól nem a világ elvárásainak szeretne mindenáron megfelelni, akinek a mércét nem egy másik ember fogja többé felállítani. Merj sírni, ha sírnod kell, merj õszintén örülni mindennek, ami áldott.
Higgy az Õ szavának! Add a kezébe kezed! Bízd rá egész életedet!
Mert az õ szava életet teremtõ hatalom ma is! Felkelt, fényre hív, életet ajándékoz. Amint hallod a szavát – rád lehel az, akinél a Lélek van. Rád lehel, és életet lehel beléd. Mi az akadálya annak, hogy ebben a pillanatban ezt hittel elfogadd? Persze ennek ára van, s nem kicsi: valamilyen értelemben el kell veszni, meg kell halni. Hiszen mi mást jelenthetne elfogadni azt, amit Jézus így mond rólunk: halott vagy. „Ébredj fel!”
Õ az isteni szó, az ige, aki emberré lett, meghalt, és feltámadt.
Mi az akadálya annak, hogy halljad és befogadd azt a szót, amit csak õ mondhat: „Ébredj fel”!?
„Erõsítsd meg a többieket, akik haló félben vannak.”
Talán ma is ezt tette, hogy megkérdezze tõlünk: élet az, amit te élsz? Saját valós állapotunkkal sokkolt, hogy magunkhoz térjünk.
Igéjével szólított meg, hogy feléledjünk. Szentlelkével kész belénk új életet lehelni, hogy felragyogjon nekünk.
Akit az Isten Lelke életre lehelt már, annak tovább kell adni az élet melegét, aki felébredt, az ismeri, és örvendezhet benne.
Kívánom mindnyájunknak, hogy egy csodás ébredést követõen, lelkünket hófehérbe öltöztetve várjuk a Betlehemi Jézus születését.
Áldás! Békesség!
De Colores!
Dékány Éva
|
|
