 |  Andris és Luca jó, szeretõ testvérek voltak, gyakran beszélgettek és álmodoztak együtt a jövõrõl, az éppen látott vagy hallott mesékrõl. Egyik kedvenc játékuk az volt, hogy a kerti ösvényen a kerti bútorok, padok és néhány pléd segítségével a bokrok és fák hasznosításával labirintust építettek maguknak, amelyben különbözõ feladatokat kellett megoldaniuk, hogy megtalálják az elrejtett kincset. Ezen a délutánon valahogy semmi sem jutott az eszükbe, ezért odamentek apához és megkérték:
- Apa játszunk útvesztõset!- kérte Luca, aki az idõsebbik testvér volt, már majdnem iskolás.
- Igen játszunk! - kiáltotta Andris is, aki az óvodában is nagyon szerette az építõs és bujkálós játékokat.
- Már megint? - Mondta beletörõdve apa, de azért a szeme csillogása elárulta, hogy nem bánja annyira a dolgot. - Na jó, ma a szeretet labirintusában kell megtalálnotok a kincset! - kezdte apa.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király, aki egy hatalmas útvesztõt építtetett a halála elõtt és elmondása szerint abban rejtette el a birodalom legnagyobb kincsét, az õ örökségét. Azt is megmondta a halálos ágyán, hogy aki ezt a kincset megtalálja, az lesz az õ birodalmának örököse, az vezetheti tovább a országot. Sok-sok ember próbálta megfejteni a labirintus titkát, de mindegyik elbukott, néhányan vissza sem tértek. Akik visszatértek, azok pedig csak nagyon ritkán beszéltek kalandjaikról és akkor is csak nagyon szûkszavúan. Azt mondták, hogy a labirintusban másképpen telik az idõ, és ebben lehetett valami, mert akik visszatértek sokszor mintha öregebbek lettek volna és különbözõ betegségekben szenvedtek: valakinek a gerince görbült meg, valaki folyton csak magában motyogott, valakinek meg a szépségét csúfította el valamilyen szörnyûséges pörsenés. Így aztán a jelentkezõkbõl is egyre kevesebb akadt, nem is lett új vezetõje a birodalomnak. Egyszer aztán a Dunán túl két szorgalmas és vidám testvért meglátogatott egy különös álom: Luca és Andris azt álmodták, hogy bizony nekik el kell menniük a szeretet labirintusába kiállni a szív próbáit. De mivel nagyon rendes és szófogadó gyermekek voltak, elõször megkeresték anyát és megkérdezték:
- Anya, elmehetünk a labirintusba?
- Elmehettek, de csak ha visszaértek ebédre és apa is elkísér benneteket! - mondta anya mosolyogva.
- Apa te is jössz velünk a labirintusba! – kiáltotta Andris.
- Én csak az útvesztõ kapujáig kísérhetlek benneteket, mert én vagyok a mesélõ – szomorkodott apa.
Miután ebben szépen megegyeztek a mese tovább folytatódott. Andris és Luca odaértek a bejárathoz, de a bejárat nem akart kinyílni, hiába próbálták mindenféle úton-módon kitárni.
- Ez az elsõ próba – mondta apa, - itt csak akkor fogtok átjutni, ha olyan embereket neveztek meg akiket igazán szerettek!
- Anya, mama, apa, papa, dédi, keresztanyu, keresztapu, óvó néni.... - kiabálták a gyerekek.
- Rendben van, azt hiszem ennyi elegendõ lesz - mosolygott apa.
A bejáratot takaró pléd szörnyû csikorgás közepette félrehajlott és a bátor felfedezõk bebújhattak a bokor alá, és átmásztak a pad alatt. A faágról két kötél lógott alá.
Ez a kitartás próbája! - mondta apa. - Aki nem tud elegendõ ideig kapaszkodni az belepottyan a bûzös mocsárba – mutatott a falevelekre.
Andris és Luca fogcsikorgatva kapaszkodtak, és erõlködtek, hogy bele ne pottyanjanak abba a mocsaras valamibe, amitõl még büdösek is lehetnek. Apa közben számolt: eeeeegy, keeeeettõõõ, háááároom …TÍÍÍZ, mondta hirtelen, mert Andris keze megcsúszott a kötélen.
- Hû ez nagyon közel volt - törölte meg a homlokát.
A vidám csapat tovább haladt az ösvényen. A következõ helyen, egy fa tövében ezt mondta apa:
- Most jön az önzetlenség próbája, valamit adnotok kell anyának, ami nektek is nagyon fontos!
- Én odaadom ezt a kerek kavicsot – kiáltotta Luca, - nagyon szép és ha játszani akarok vele majd kölcsönkérem!
- Én pedig csinálok anyának falevelekbõl és egy faágból vitorlás hajót – mosolygott Andris és már készen is állt az alkotás.
- Esetleg néhány virágot is szedhetnénk – morfondírozott a mesélõ is.
A bátor csapat tovább haladt és megérkeztek egy kupac levélhez.
- Itt rejtõzik valahol a kincsesláda, de szerintem soha nem fogjátok megtalálni – szólt szigorú hangon apa.
- Apaaaa, van itt valami! Egy kakaós doboz formájú kincsesláda! - kiáltott vidáman Andris,
- Igen ám! Csakhogy a láda nagyon nehéz, egyedül senki nem tudná kihúzni, ez az összefogás próbája!
Luca és Andris összefogtak és nagy erõlködések közepette hõsiesen szuszogva kihúzták a kincses ládát a levelek alól. Apa nagyon megdicsérte õket és azt mondta, hogy ezt a ládát bizony emberi erõ ki nem nyithatja, ez bizony csak imára tárul fel. A legjobb pedig az lenne, ha anyáért imádkoznánk mind a hárman, mert anya bizony a konyhában munkálkodik serényen, hogy elkészüljön az ebéd. A gyermekek összekulcsolták kezüket, ahogyan a templomban látták a felnõttektõl. Azt, hogy imájukban mit mondtak, emberi fül meg nem halhatta, mert csak a szájuk mozgott serényen. A láda pedig kinyílt és egy papír bújt ki belõle, apa pedig felolvasta a rajta található szöveget:
- Ezentúl pedig Lucát nevezzék bátor királykisasszonynak, Andrist pedig hõs lovagnak. A kincs, amit nehéz munkával és kitartással megszereztetek, legyen ezentúl mindig ott a szívetekben. Mert aki az igaz szeretetet megtapasztalja, az úgysem tudja azt elfelejteni soha. - mondta hangosan.
A testvérek a kincset mélyen elrejtették a szívükben és még sok évvel késõbb is, ha bánatosak voltak, elég volt felidézniük a kerti mulatságot és máris megtelt a szívük szeretettel és tudták, hogy mindig lesz aki vigyáz és gondol rájuk.
1 Korinthus 13, 13
„Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.”
Oláh család
|
|
