 | 
Emlékszem, csak egy pár napja volt, hogy azon a szamárcsikón ülve „belovagoltam” a Városba. Jött a Nép, és ünnepelt, virágokat, pálmaágakat és felsõruháikat vetették utamba, hódolatukat kifejezvén. Emlékszem, arra gondoltam, hogy most mi lesz, hogyan ünnepeltek akkor, s miként hagytak el a szükség óráin. Emlékszem az illatokra, a megtiport virágok olaja szállt a szélben, a nap sugarai szerteszét szórták aranyukat, a gyermekek kacagtak, a kutyák ugrándoztak. Isten dicsérete közepette a Koponya-hegyre (Golgota) gondoltam, s arra, hogy bár boldogságom mindig teljes az Atyával, mégis együtt élem a fájdalmat a szülõ nõkkel és az elvetélt csecsemõkkel, a harcban hullottakkal és a halálos betegekkel. Az egyik népámító összeszedte bátorságát és mesternek nevezvén kívánt általam csendet. Sértette önérzetét ünneplésem, nem bírta az emberek mosolyát és örömét, amit szinte tapintani lehetett.
Emlékszem,
bevonuláskor a tanítványok ámuldoztak, egyedül Jakabot, a mindig csendest, mindig odafigyelõt nem ragadta magával a tömeg hajbókolása. Lehet megérzett valamit, mi elrendeltetett. Szívem csendes derûvel telt. Ránéztem az egyik férfira, s tudtam, hogy még él vagy 20 évet, de elõtte elveszíti családját. Egy másik asszony szemében láttam a múlt fájdalmát, és a szelíd bizalmat az Atya felé. Tudtam, hogy kárpótolva lesz egy pár hónapon belül, mert fiatalon elhalt férje helyett igaz társra lel majd.
De ezek akkor nem számítottak.
Elvégeztem a tavaszi nagytakarítást is a templomban. Haragom kitöltötte az udvart és a szentélyt, szívem kacagott, ahogyan a pénzváltók asztalait borogattam, szemembe senki sem mert tekinteni, dühöngtem, s dühöm igazsággal volt teljes. Természetesen botrány volt, de ezeknek minden botrány, ami nem a szájuk íze szerint való, és amire nem õk adják az áldást.
Elmúltak ezek is.
Elmúlt a tegnap este is, mikor megmostam a tizenkettõ lábát. Péter persze, a túlbuzgó Péter, nem akarta hagyni, még mindig azt hiszi, hogy a cselekedetek szabadítanak meg. Pedig csak annyit érnek, mint a lábmosás. Kicsiny, de szükséges dolog; az Ige elvégzi a többit. A Lélek majd õt is megvilágosítja. Pláne így, hogy fogadkozott-ígérkezett, de az éjjel háromszor is megtagadta közösségünket.
A vacsora egyébként finom volt. A bárány zsenge, omlós, a kenyér friss, a bor sûrû, mint a vér. Megmutattam nekik mit tegyenek és miért, hogyan emlékezzenek reám, hogyan ünnepeljék istenfiúságunk szentségét. Utána beszélgettünk. Júdást is helyre tettem, elvégzi a rá kiosztott szerepet, szerencsétlen ember...
Ez is elmúlt, s most fáj. Nagyon fáj. A tanítványok odahagytak, egyedül a szeretett János van itt az asszonyokkal. A hátam merõ egy adta vér; összekorbácsoltak rendesen. Az, hogy leköptek különösebben nem érdekelt, és nem alázott meg, bármit is mondjanak majd a késõbbi nemzedékek. Ismerem a sivataglakó népeket, ott ez a megtisztelés jele, „víz a vízbõl, mely az élet maga”. A korbács más. Tüskés, végighasít rajtad, átszakítja a bõrt, árkokat von a háton, melyek kihulló cseppjeikkel bõséggel öntözik a földet.
Elgondolkoztam egy pillanatra. Árkok, melyek öntöznek. Érdekes. Az Atya mindig ad tanítást, minden helyzetben, most pedig a fájdalom az, ami keblembõl szétárad, ahogy egyre kevésbé kapok levegõt. A kezeim a szegekkel már szinte érzéketlenek, a lábam még meg-megsajdul, de tüdõm lüktetõ görcse, az óhajtozó sóvárgás egyre sürgetõbb.
Mindez elmúlik, tudom, hisz velem van az Atya, tiszta fénye mindezek között is sugárzik, gyötrelmeim bimbózó rózsává, s örömmé fakadnak, hisz velem Van, ahogy eddig is. Soha nem hagyott el, mindig átölelt, erõsített, szeretett, óvott. Meghalok tudom, kissé ódzkodtam is tõle az éjjel, de Vele minden oly egyszerû. Amit pedig meg kell tenni, azt megteszem. Elvégzem, amit el kell végezni.
Júdás most akasztja fel magát. Pedig csak elvégezte, amit el kellett végezzen. Megtette, amit mondtam neki. Õ is itt van a kereszten velem. Most hal meg. Most halok meg.
ATYÁM!
Hol vagy?! Mi ez a kín? Mi ez a zártság? Együtt a fájdalom, a félelem és a sötétség? Hol vagy? Ezt jelenti embernek lenni?! Egyedül lenni? Így még az öröm is hiábavaló! Kétségek és remények között élni, a mennyei édesség nélkül? Ez valóban rettenetes. S az emberek sokasága így éli le egész életét. Borzalmas. Fájdalmam többé nem nyílik rózsává. Gyötrelmeim nem biztosítanak a szeretetrõl. Így hiába az asszonyok, hiába János hûséges szeretete.
Egyedül maradtam.
„Istenem, istenem, miért hagytál el engem?!”
Meghaltam. Csend. Nyugalom. Hûs, tiszta fény. Ismét velem van, egy vagyok Vele, nem egyedül. Látom a poklokat, kinyitom a cellák ajtaját. Még a cellaajtót se csapom vissza. Hirdetem közöttük is az Úr kedves esztendejét. Aki hallja, megszabadul, amit meg kell tegyek, megteszem.
Késõbb. Illatok. Be vagyok csavarva. Csak egy gondolat és fénnyé válik testem. A sírt záró követ egy intéssel arrébb hengerítem, az õrök, akik fel sem fogták kit õriznek, nyüszítve menekülnek. Felkacagok, hogy mily szép kis hazugság lesz majd ebbõl is: „Krisztus sírját sem õrizték ingyen.” Várok. Jönnek siratni. Késõbb is ez lesz. Szinte mindegyik csak siratni jön azt, aki maga az öröm és a derû. Fel sem ismernek. Késõbb is ez lesz. Mindenki a maga téveszméjének igazolását keresi. A tanítványok is zavarodottak. Túl nagy a meglepetés, túl nagy a döbbenet. Így kell legyen. Még hiányzik a Lélek.
Arra a kis megalázott, tönkretett, hitét vesztett népre gondolok Európa közepén. Annak gyermekére, aki ezt most olvassa. Arra, amit gondol s érez. Érzi-e, hogy nincs egyedül? Érzi-e, hogy ki áll mellette az élet harcában? Érzi-e, hogy ki az, aki õ? Milyen Atya gyermeke? Ki az, Aki vele együtt olvasta végig ezeket a sorokat? Érzi-e, hogy az Ige megtisztítja, az igazság szabaddá teszi?
Ha igen, akkor már csak azt a kis dolgot, a lábmosást kellene elvégezni…
Kirsch Attila Levente
|
|
