„Kora reggel ablakomra
Rászállott egy kismadár:
Csirip-csirip, el ne aludj,
Anyák napja virradt ránk!”
Ez a vers hangzott elõször május 1-én a nagytemplomi úrasztala dobogójáról, amikor a prédikáció elõtt vasárnapi iskolás gyermekeink az édesanyákat köszöntötték.
Nem aludtak el, mindenki idõben érkezett. Izgatottan, csillogó szemmel várakoztak, amíg el nem jött az ideje, hogy ünneplõ ruháikban, virággal kezükben felléphettek a dobogóra, a mikrofon mögé. Kovács Pálma, Kovács Kolos, Petõ Anna, Petõ Borka, Oláh Anna, Petõ Blanka, Kovács Benjámin, Kovács Zsolti, Kirsch Buda, Balázs Szandi és Kirsch Kincsõ egymás után álltak a kis zsámolyra, (hogy még a hátsó sorokban is jól lássák és hallják õket) elmondani a szépen megtanult szövegeket. A gyermekek még nem ismerhetik Augustinus egyházatya híres mondását: „Anyámnak köszönhetek mindent, ami vagyok.” Mégis a versekbõl csak úgy áradt a szeretet, a köszönet, a hála olyan mennyiségben, hogy nem csak a kis csapat „hivatalos” édesanyáinak, hanem a Nagytemplomban akkor jelen lévõ összes édesanyának és nagymamának is jutott belõle.
Nem kívánhatunk mást, vagy többet annál, mint ami az egyik ünnepi versben hangzott el:
„Áldd meg édesanyám járását, kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!”
Wollner Judit |
