Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta. Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta. Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elõl. – Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret. – Nincsen – mondta az édesanyja. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez. Szaladt a kisfiú a pékhez. – Kérek szépen kenyeret. – Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz. Futott a kisfiú is a molnárhoz. – Kérek szépen kenyeret. – Tõlem, fiam, még lisztet is hiába kérsz. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba. Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott. – Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú. – Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetõgépbe. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövõ nyáron lesz kenyér belõle. Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta. – Add csak ide a sapkádat! A kisfiú odaadta. A földmíves megtöltötte búzával. – Na, szaladj vele a molnárhoz! Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna! Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megõrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belõle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az õ szép, okos kisfia milyen jóízûen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belõle, mert most már õ is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér elõteremtése. |