 | A szavak, az érzelmek, a gondolatok kiüresednek, ha nem értjük õket. Így van ez a reformációval is. Mit is jelent e szó? Miért fontos az értelmet, az értelmeket helyén kezelni? Az öreg kínai bölcs Kun-fu Cse (Konfuciusz... latin átírásban) amikor megkérdezték, hogy miként kell vezetni az államot, mondotta volt: "Minden a szavak helyes használatán múlik."
Amikor az örök Egyház közemberek számára is láthatóan megromlott, Isten elõállított egy embert, aki erre figyelmeztetett. Éppen úgy, mint annak idején Illés prófétát, akirõl nem tudjuk hogyan és miként, de a romlott Izráelnek megjelent.
Amikor baj van, akkor az Ég mindig küldi a maga emberét a dolgok, szavak, érzelmek rendbetételére. Innen üzen nekünk Konfuciusz, hogy ne csak érezzük a szükséget, hanem értsük is meg dolgaink helyes útját. Hiszen nem csak az államot kell rendbe tenni, hanem magunkat, a közösséget, a világ dolgait.
Kérdezhetné valaki, hogy minek akartok itt most ti rendbe tenni bármit is? Mit rendezkedtek, miért vagytok ily izgágák, miért gondoljátok, hogy majd ti tudtok valamit tenni ezzel? Miért nem maradtok csendben és fogadjátok el a status quo-t?
Õsi mondás: "A bátor csak egyszer hal meg, a gyáva minden nap." Tapasztalhatjuk ezt saját életünkben, amikor körülöttünk nincsen rendben semmi, amikor családok bomlanak fel, amikor gyerekek maradnak árván, amikor lányainkból piaci terméket gyárt a világ. Mert drága testvérek, tetszik, nem tetszik: ez van. Akik elhazudják a nyilvánvalót, azok pedig buták, avagy aljasok.
Ezért kell megértsük a reformáció lényegét. Szétnézünk és látjuk, hacsak nem csapjuk be magunkat, hogy tényleg hibádzik valami. Ekkor feljöhetnek kétségeink, hogy mire vagyunk hivatottak, mit kell tegyünk. Mindössze meg kell értsük Isten szavát. Nem az 'idõk szavát', hanem Istenét. Alakuljunk vissza (re-formálódjunk) a tiszta gyermeki rácsodálkozás lehetõségére, játsszuk a játékot gyermeki komolysággal és méltósággal, hogy rászolgáljunk az égi Hagyatékra.
Nem kis dolog ez, meg kell hagyni. Nem kis felelõsség. Mi, akik tudjuk, mennyi minden gátol és mily magasztos lehetõségeink vannak, mennyi kegyelmet és hálaadást élhettünk meg, nekünk tudnunk és élnünk kell értelmünk, erõnk, szívünk és lelkünk sürgetésével, hogy Isten országát nyilvánvalóvá tegyük.
Itt. Közösségben. Együtt.
Vissza kell alakuljunk az ítélet elõtti és egyben megértõ felfogásra (fel-fogás - tehát Istenbe kapaszkodás!), ahol ismét megleljük a teremtett világ szentségét, tisztaságát. Mielõtt megõrizhetnénk, elõtte meg kell leljük. Ki-ki saját magában, saját magával, meglelvén a békét az Úrban.
Hogy ez harccal jár? Igen. Hogy bizonyos szelídséget követel? Igen. De aki a tisztaságot megtalálja szívében az látja az Istent.
Mert: Boldogok a reformátorok, hiszen nemcsak látják Õt és öröklik a földet, hanem elszenvedik a küzdelmet és tudják miért harcolnak. Ez fûtötte nemcsak Luthert és Kálvint, Sztárait és Károlit, hanem magát az Úr Jézus Krisztust is.
Csendes munkával, szívbéli örömmel, békés bizonyossággal.
Ora et labora!
—————————————————
Errõl a feladatról beszél Weöres Sándor is a maga módján:
Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsõséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétbõl tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.
Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költõséged, ormótlan sárcipõdet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.
Fogd el a lélek árján fénylõ forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.
Kirsch Attila Levente |
|
