Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten Igéjével is. Azaz sem egyéni, sem közösségi életünk nem lehet teljes, egész, így egészséges sem, ha kimarad belõle a megtartó hit, a lélek átformáló, nemesítõ, összetartó ereje.
Lelkünk rezdüléseit, hitünket, szertartásainkat, akkor tudjuk megérteni, átélni, megérezni, ha ismerjük múltunkat, népünk vallási és közösségi szokásait.
Molnár V. József néprajzkutató Kalendáriumából idézek, aki szerint a hagyomány egyetlen célja a folytatás:
„A régi ember gondolkodásában, szakrális gyakorlatában az esztendõ adventtel kezdõdött. Advent adta elejét az egyházi évnek is. A Nap ilyenkor alacsonyan jár, ködösek a hajnalok, a rontást hozó sötét napok, de egyben a várakozás, a készülõdés, a reménykedés idõszaka ez. A hajdani falu népe a sötétség adta szorongást, a karácsonyi készület rítusaival oldotta, zavarta el. Az ember testébõl, lelkébõl, s a rábízottak sokaságából is ûzte a gonoszt, hiszen az õ dolga volt a Teremtõ akarata okán, hogy a jószág az istállóban, ólban, a kert, a mezõ, az erdõ, a vizek is épek maradjanak, rendezetten várják a gazdával együtt a csodát, a Nap téli fordulatát, Fény-Krisztus születését..."
Az emberek hitték, hogy a mindenség valamennyi teremtménye Isten akaratából létezik, s velük, általuk is üzen az Úr. Üzen a késõ õszön a haldokló nappal s a halálra készülõ mezõvel, fákkal a kora téli karácsonyt megelõzõ fagyos-fehér tisztulással. Az ember is tette a dolgát, alkata s szerepe szerint együtt a többi létezõvel. Miképpen megóvta a hó az õszön sarjadt alig-életû vetést, akképpen óvta a vágytalanná tisztult embereket is, és õrizte õket minden hajnalon az adventi áhítat.
Jóval napkelte elõtt gyermekek csengették végig a falut, s templomba ment mindenki, aki csak járni tudott. Az õ leheletük tette meleggé a kõ hideg templomot, mint a hajdani karácsony éjen a barmok lehelete a Betlehemi istállót, amelynek jászlában a testet-lelket pusztító sötétség kellõs közepén világra született Jézusban a mindent teremtõ és igazító Isten. Majd a templom meleg csöndjében együtt várták meg a napfölkeltét.
Lucakor cserépbe búzát vetettek, amelyben a karácsonyt megelõzõ legsötétebb napokban megfogant az élet, sarjadni kezdett a búza. A búza, amely minden nyáron magába rejti a napot és Jézus képét hordozza. Az aratásra készülõ nyári mezõn „Isten terített asztalán”, az elsõ három kévét szalaggal átkötve eltették, s csak karácsonykor bontották ki. Így énekelték a karácsonyböjti kántálók: „Begyütt Jézus házamba/Házam közepibe megállva.”
A régiek karácsonykor megénekelték a rokonokat, házról házra jártak családostól s énekekkel köszöntötték egymást. A haragosok is kibékültek egymással. Amire ember gyönge, s gyarló, azt az Úr Jézus Krisztus jobbá teszi bennünk. Isten lelke ilyenkor a hitét /rítusát/ tartó, testét megzabolázó ember lelkével találkozik. Megszületik Õ az Õs az Egy a Teremtõ Isten, mint ártatlan, tiszta gyermek.
Teremtõ Istenünk, mennyei Atyánk!
Advent csendjében is imára nyílik ajkunk és hozzád fohászkodunk, mert Te vagy egyedüli reményünk. Érezzük s látjuk a sötétséget, mely körülvesz bennünket, ezért kérünk légy oltalmazója és megtartója hazánknak és benne minden igaz életnek. Te légy bennünk a fény a fényesség, minden élet forrása. Erõsítsd hitünket, élesítsd elménket, hogy egyesült erõvel szolgálhassuk kegyes akaratodat. Midõn felzeng e régi ének, úgy óhajtjuk, és várjuk, hogy újra és újra megszülethess a szívünkben, a lelkünkben Urunk, …
Te vagy napvilágom, Te vagy énekem;
Téged várlak, Jézus, kínos éjeken:
Oszlasd a homályt, ûzd el a bánatot;
Ragyogjon fel rajtam szép fényes napod.
Égõ várakozás él minden szívben;
Bárha nem is tudja, Téged vár minden:
Titkon epedõknek jelenj meg nyilván;
Találj meg mindenkit, ki élni kíván.
Találj meg mindenkit, aki elveszett,
S vigye dicsõségre jótevõ kezed,
Hogy, mikor eljössz az ég felhõiben,
Örömmel lásson meg minden földi szem.
Ámen
Áldott ünnepeket kívánok minden kedves testvéremnek:
Dékány Éva