Sokkal könnyebb dolgom lenne ha csak bibliai igehelyeket írnék ide. Hogy miért? Két okom is lenne rá.
Az egyik az, hogy az élet és a halál kérdése, sok tekintetben tényleg élet-halál kérdés. A bátorsága ilyenkor elfogy az emberfiának, és nehezen nyilatkozik. Nehezen, mert gyakran én magam is megrémülök, mikor az elmúlás szele megérint. Egy-egy temetés, egy-egy közelibb haláleset, vagy komolyabb betegség, ami testközelbe hozza az elmúlást gerinceinkben tud bennünket megrendíteni. Érzem: itt én is érintve vagyok. Itt mindannyian egy cipõben járunk. Ezért nehéz megszólalni, írni is errõl.
Másrészt azért is szólalunk meg nehezen, mert félünk egymástól. Mit gondolhat a másik a halállal kapcsolatban. Mit érez. Gyakran a legkényelmesebb álláspontra helyezkedünk: biztos fájdalmas érzései vannak, szomorú. És ez igaz is. A legtöbb ember – szinte mindenki – lelki fájdalmat érez, amikor az elmúlás közelébe kerül. Akár saját életében, akár egy szívéhez közeli ember éltében kell megtapasztalnia ezt az érzést. Ezért is nehéz.
Meg kell azonban szólalnunk, és nem csak számunkra, hanem környezetünk számára is ki kell jelentenünk azt, hogy tudunk arról, hogy a Biblia örök életrõl beszél. S ha tanítványok, keresztyének vagyunk, akkor nekünk is errõl kell beszélnünk, beszélnünk kell errõl, ezt kell élnünk, és oda kell ezt élnünk a figyelõ tekintetek elé.
Ha ez így van, akkor hol van a helye az elmúlásnak? És akkor miért szomorkodunk? Ha mi magunk meg is értettük, hogy nem szabad sírnunk, azt hogyan mondjuk el, hogy éljük meg úgy, hogy ne bántsunk meg másokat?
Nagy segítség ehhez az ige. Isten tudja, hogy mi mit érzünk. Ezért közelít hozzánk kíméletesen. Tudja, hogy sírunk, hogy zúgolódunk, elégedetlenkedünk. Valójában nem szeretnénk meghalni. Ezt mondja az ige is:
„Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet.” (2Kor. 5,4)
Milyen jól ismer bennünket az Úr! Tudja, milyen gyarlók vagyunk. Ezért kíméletesen közli velünk, hogy ez nem lehetséges. Elmondja, hogy :„És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik,” (Zsid. 9,27). De mondja emellé azt is, hogy : „és mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is õbenne. Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan õ van, úgy vagyunk mi is ebben a világban.” (1Jn. 4,16-17). Akkor hát hogyan is vagyunk mi ebben a világban? Hát úgy, hogy ebbõl az evangéliumból merítve élünk, és bár gyengébb pillanatainkban „megterhelten sóhajtozunk” azt azért „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentõl készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.” (2Kor. 5,1), „Ezért tehát nem csüggedünk. Sõt ha a külsõ emberünk megromlik is, a belsõ emberünk mégis megújul napról napra.” (2Kor. 4,16) Mindenki számára áldott emlékezésért, Istentõl nyert vigasztalásért imádkozzunk.
Hánka Levente