Mai világunkban az egyre elmagányosodó ember belsõ lelki indíttatásból keresi a közösséget. Bennünk van egy titokzatos vonzás, mely a csoporthoz, a közösséghez visz minket. Néha ennek ellentéteként éljük meg ennek a fordítottját, vagyis azt, hogy menekülünk az emberek közösségeibõl, a társaságból. Vajon melyik az igazi vágy? Vagy esetleg van mind a kettõnek valami létjogosultsága életünkben? Ha komolyan elgondolkodunk, akkor valószínûleg arra a megállapításra jutunk, hogy bármennyire is elegünk lenne a társaságból, az emberek közösségébõl, legbelül tudjuk, hogy igaz a régi szlogen: „egyedül nem megy”.
Több társadalmi összefogás van jelen ma is Magyarországon. Itt nem csak az életmentõ, nemzetmentõ, „államadóság mentõ” összefogásokról beszélünk csak, hiszen talán mindenkinek rögtön eszébe jut valami egyéni, sajátos összefogás, amit talán nemrégiben tapasztalt meg a családban, rokonságban, munkahelyen esetleg egyházában, kisebb vagy nagyobb közösségében. Minden összefogás akkor marad meg „jó szájízzel” a gondolatainkban, ha az egy pozitív gondolat köré csoportosul (hiszen vannak negatív összefogások is, de ezekrõl nem szeretnék beszélni, nehogy már a puszta felelevenítésükkel „ördögöt fessünk a falra”). Hogy miként kapcsolódik az összefogás gondolata a pünkösdhöz? Az Apostolok cselekedeteiben a 2. rész 44-ik versétõl azt olvassuk hogy a pünkösdkor megszületett gyülekezetben, akik hittek, együtt voltak, mindenük közös volt. Vagyonukból mindig azoknak juttattak akiknek szükségük volt rá, napról napra egy szívvel és egy lélekkel voltak a templomban. Amikor házanként megtörték a kenyeret örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték az Istent, és kedvelte õket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülõkkel.
Ebbõl világosan látszik, hogy valami olyan összefogás keletkezett, aminek a jellemzõi erõs pozitív változást eredményeztek az „egész nép” életében. Hiszen kedvelték õket, és ha olyanok vesznek körbe akiket kedvelek, akkor az én hangulatom is jobb. Vagyis amikor az egyház pünkösdkor megalakult, akkor a Szentlélek közössége, olyan összefogásba hívta azokat akik erre nyitottak voltak amit mindenki örömmel vett tudomásul. A mintegy három ezer ember „egy lélekkel” volt. Valami olyasmi lehetett ez a megtapasztalás, hogy ha valakinek valami gondja, baja volt, nem maradt vele egyedül. Ott voltak vele a testvérek a hitbe, segítettek. Gondoskodtak egymásról, az özvegyekrõl, az árvákról, a betegekrõl.
Mi nem szeretnénk egy olyan közösségben élni, ahol bizalommal fordulhatunk azok felé, akik mellettünk vannak, élnek? Nem szeretnénk tudni, hogy nem maradunk magunkra küzdelmeinkben, betegségeinkben, félelmeinkben? Hogy imák szólnak értünk, és maga az Isten van velünk? Nem szeretnénk-e, ha azok is örömmel gondolnának ránk, akik ugyan nem tartoznak a mi csapatunkba, de ebben a városban élnek? Ha kedvelnének minket, ha jókat mondanának rólunk, mert jókat tapasztalnának meg tõlünk? Én úgy gondolom, hogy mindenki szívesen lenne tagja egy ilyen közösségnek.
De hát ez a mi egyházunk! Ilyen. Vagy legalábbis ilyennek kellene lennie. Szívem mélyén él egy kép az egyházról. Arról az egyházról, amelyik ilyen. Ahol a jó uralkodik, önzetlenek az emberek, nincs presztízs, nincs kiváltság, nincs különbözõség, nincs harag, nincs félelem bántástól vagy pletykától. Ahol szeretet van, ahol sok segítõ kéz nyúl azok felé, akik elesettek, ahol baráti bizalmas közegben imádkozhatunk, ahol bátorítanak minket a feladatok ellátására családban, munkahelyen és egyházban. Ahol szeretettel figyelmeztetnek arra, ha valamit nem jól gondolok vagy teszek, hogy nehogy ezzel bántsak meg valakit, ahol ezzel a felemelnek, bátorítnak és segítenek. Ahol az Isten parancsol, és nem a tekintély, ahol a szükségei felõl nézik az embert, és befogadják a legkisebbeket is.
Benned is él a vágy egy ilyen közösség iránt, egy ilyen egyház kedves testvérem? Már ketten vagyunk. Most már csak el kell kezdenünk megvalósítani. Talán nem könnyû, és úgy gondolod, erre mi képtelenek vagyunk. Pedig nem! Számtalan példa igazolja, hogy képesek vagyunk rá! Hiszen a szeretetnek ezek a lángjai kis lángnyelvekben talán mindannyiunkban ott fénylenek. Csak kell hozzá két dolog: a te akaratod, és a nagy isteni láng. A te akaratodat te vezéreled. Ha megvan benned, csak következetesen tenned kell, amit akaratoddal meghatároztál magad számára. Isten Lelkét, a „nagy isteni lángot” nem mi irányítjuk. Azt õ adja hozzá. De bizonyíték van rá, hogy ahol erre az emberek megnyíltak, ott jött a „nagy szélzúgás” és a Szentlélek lángja elsöpört minden kisstílû emberi, vagy ördögi akadályt, és megszülethet bennünk a NAGY ÖSSZEFOGÁS. Istennel és emberekkel – egymással.
Áldott Pünkösdöt, lélek általi újjászületést mindenkinek!
Hánka Levente