A magyar konyha elengedhetetlen kelléke a kenyér. Emlékszem gyermekkorom nagy, pirosra sült kemencés kenyereire, amiket nagyszüleim készítettek a kertben agyagból épített kemencében. Persze emlékszem a tülekedésre is, amit a kenyérsorban éltem át. Azokra az idõkre, amikor a rendszerváltás elõtt-után még nem igazán tudták az emberek, hogy mit is kezdjenek magukkal. Az állami pékségek nem mûködtek – gazdátlanok voltak – a magán pékségek pedig még nem alakultak meg. Ezért gyakran a – még szintén állami, de már igazából gazdátlan – élelmiszerboltokba csak fejenként jó ha egy-két kenyér jutott, amiért majdhogynem véres küzdelmet kellett vívni a „kenyérsorban”. Mert kell a kenyér, s ha nincs, úgy hiányzik mint „egy falat kenyér”. Igen, valójában errõl a hiányérzetrõl beszél Jézus, amikor magát kenyérhez hasonlítja. Olyan kenyérhez, amibõl ha valaki eszik, soha meg nem éhezik.(János 6:35) Rengeteget ettem már életemben, de mindig úgy volt, ha valamihez nem ettem kenyeret úgy éreztem nem az igazi a jóllakottságom. Hiányzott a kenyér. Valahogy olyan ez, mint a japánoknál és a kínaiaknál a rizs. Egy japán egyszer azt mondta, hogy neki két gyomra van. Egyik a „normális” ételnek, a másik a rizsnek. Bármenyit is eszik, bármilyen finomat, bármilyen sokat – ha nem eszik rizst, úgy érzi: üres a gyomrának az a része. Nos, én is ilyen hiányérzetre gondolok: ha nem eszünk kenyeret, mindig marad az étkezésünk után hiányérzetünk. De vajon csak az étkezés terén tapasztalható ez a típusú hiányérzet? Vajon nem úgy van e, hogy életünkben mindig a „hiányérzetek” motiválnak minket? A boldogság hiánya. Hiszen ki ne tapasztalta volna azt, hogy nagy energiával hajszol egy bizonyos dolgot, vagy próbál elérni valamit, aztán mikor elérte – igaz hogy örül is neki egy ideig – ám rájön, hogy még ezzel sem teljes az élete. Gyermekkoromban úgy gondoltam, hogy azért vagyok boldogtalan, mert nem vagyok kitûnõ tanuló. Kisebb erõfeszítés árán – a lustaságot kellett legyõzni – sikerült egy évben kitûnõ tanulónak lenni. De nem lettem tartósan boldog. Aztán azt hittem majd, hogy ha felnövök, önálló leszek saját autóm lesz, lakásom, feleségem, akkor majd boldog leszek. Mindezek meglettek, elvégeztem az iskolákat, egyetemet, stb: és mégsem lettem boldogabb. Mert minden dolog után jön egy újabb dolog, minden elért cél után jön egy újabb cél, minden pozíció után jön egy újabb pozíció stb. Ezekben az ember nem találhatja meg tartósan a boldogságot, mindig marad egy „hiányérzet” a lelkében, egy ûr, amit nem töltött be. Errõl beszél Jézus, amikor saját magára mutat, mint kenyérre. Ha valaki õt teszi „élete kenyerévé” akkor „nem éhezik meg többé soha”. Vagyis ha életünket Jézus Krisztus tölti ki, akkor olyan boldogság tapasztalható meg benne, ami nem múlik el. Akkor vele együtt jár az öröm, ahogy Pál a börtönbõl írja: „örüljetek mindenkor, ismét mondom: örüljetek!”. Mert vágyait betöltötte Jézus, még a börtönben is. Nem mondom, hogy nem lesznek nehézségek az életünkben Krisztussal járva. De „jóllakottak” leszünk, elégedettek az élettel és mindazzal, amit benne találunk. Elégedettek teljesítményükkel, családunkkal, munkánkkal, nehézségeinkkel, küzdelmeinkkel, céljainkkal, eredményeinkkel: mert van benne „kenyér”, vagyis Jézus Krisztus.
Hánka Levente