Rabságban vagy szabadon?
"Vannak, akik számára egy akadály kifogást jelent arra, hogy feladják. Mások lehetõséget látnak abban, hogy a nehézségek által megerõsödjenek, és egy lépéssel közelebb kerüljenek a céljukhoz."
Ma már mindenki ismeri ezeket a szavakat depresszió, pánikbetegség. Visszataszító még a szó is, pedig köztünk él. Szinte minden családban van olyan személy, aki szenved ettõl a betegségtõl, és sokan vannak, akik nem is tudják, hogy azok. Megoldás több is van a gyógyulás reményében. Elmehetünk a pszichiáterhez, kipróbálhatunk többféle gyógyszert, talán a tüneteket némileg csillapítja, de végleges gyógyulást nem remélhetünk tõle. Rövid idõre talán meg is szabadulunk a tünetektõl, de mihelyt újra érzékeljük azokat, azonnal szedjük a pirulákat, vagy lehet, hogy el sem hagyjuk õket.
Honnan tudom? 10 évig életem része volt minden egyes tünet. Sajnos, én is áldozata voltam ennek a ma már népbetegségnek, melynek leggyakoribb tünetei: heves szívverés, fulladásérzés, mellkasi fájdalom vagy nyomás, szédülés, bizonytalanságérzés, légszomj, remegés, izzadás, hányinger, zsibbadás, halálfélelem stb. Miután felnõttként megtértem és megismertem Isten tanítását, el kellett döntenem, hogy rab vagy szabad akarok-e lenni. Bízok-e az Úrban annyira, hogy elhiggyem, Õ meg tud gyógyítani.
Nem volt egy fáklyás menet sem a betegség elviselése, sem a gyógyulás, és nem is ment egyik napról a másikra. Még azt is meg kellett tanulnom, hogyan kell bízni valakiben, akit nem is látok! És ha nem látom, hogy higgyem el, hogy van?
Amikor megszületett elsõ gyermekem és megtértem már nem szedtem a gyógyszereket. Akkor még a betegség minden egyes tünetével meg kellett küzdenem minden nap. A legnehezebb a folyamatos heves szívverés érzete volt, amit akkor már 7 éve folyamatosan átéltem. Mindentõl féltem, és folyamatosan aggódtam. Még alig volt két és fél éves a gyermekem, amikor visszamentem dolgozni. Mint minden munkahely, kihívásokkal járt, emberek közé kellett mennem, úgy éreztem meg kell felelnem nekik, be kellett bizonyítanom, alkalmas vagyok a munkára, amit rám bíztak. Mindezt úgy, hogy a környezetem ne vegye észre a betegségemet. Egy év elteltével éreztem, ahogy összecsapnak felettem a hullámok és folyamatosan azt hallottam a fejemben: nem vagy alkalmas, szedj gyógyszert, az majd megvéd. Egyre nehezebben jártam be dolgozni, a közösség is riasztott. Újra azt éreztem, itt a vég, senki vagyok.
De! Volt egy kis közösség, mely segített felállni, nap mint nap szembeszállni imával az ördög ellen és bár több nap, talán több hét is eltelt, de megszabadultam a betegség minden egyes tünetétõl. Igen. Egyik nap felkeltem, és valami furcsát éreztem, vagy nem éreztem, hát ez az! Nem éreztem semmit! Nem szorongtam, nem volt a már 10 éve érzett heves szívverésem, és elmúlt a félelmem. Igen, a félelem a szívembõl. Helyette kaptam bizalmat, szeretetet, megkaptam az Úr pajzsát, ami minden aggódástól megvédett. Azóta ha a depresszió csírája is mutatkozik bennem, azonnal imádkozom és szabadulást kérek Jézus nevében az Atyától. Ma már bármi is történjen az életemben, el fogom bírni, mert „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hû az Isten, a ki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sõt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.” 1Kor 10:13
Sokáig nem voltam benne biztos, hogy el kell-e mondanom a történetemet. Most azonban hiszem, hogy azért kaptam a rabságot, hogy segíthessek másoknak. Erõt adjak azoknak, akik még rabok, de szabadok akarnak lenni. Kérem azokat, akiknek a családjában van ilyen beteg, segítsék õket, ne hagyják elveszni szeretteiket!
A bizonyságom a hitem ereje lett. Senki nem tudna lebeszélni Isten jóságáról és szeretetérõl, mely soha el nem fogy!
Balázsné Takács Edit